Kedves Embergyerek (ha nem embergyerek vagy, és felfogod, amit írok, azonnal fényképezd le magad egy jól kivilágított helyiségben, és küldd el a fotót az email címemre!), különleges játékot nézünk meg ma, mely némileg pszichedelikus állapotba tudott ringatni már akkor is, amikor még nem is tudtuk, hogy létezik ilyen szó.

Alanyunk nem más, mint az 1984-es Lazy Jones, melyet a zseniális David Whittaker-nek köszönhetünk, és olyan gépekre jelent meg, mint a a kultikus C64, a nagy öreg ZX Spectrum, vagy a méltán híres és népszerű Tatung Einstein komputer.

Bő két évtizede, mikor még kicsi Crippler-ként - bár akkoriban még „Öcsi” nicknéven futottam (khm...) – ültem a csoda előtt (a C64, mi más?), bámulva a villogó kék kurzort, sokszor éreztem zavart az erőben, nem tudván eldönteni, hogy a kihúzható fiókban sorakozó Polimer C60, TDK és hasonló nívós márkájú kazetták közül melyiket vegyem elő, s tegyem a magnóba, hogy betöltsek egy, a borítóra precízen felvésett számlálóállásnál található játékot.

Ebben a meglehetősen zavarba ejtő pillanatban segített rajtam Jones, méghozzá Lazy Jones, mondván:  - Ne gondolkozz, felesleges (ez nagyon bölcs tanács volt, azóta is ehhez tartom magam)! Töltsd be engem, és máris számos különböző játékkal ütheted el ezt a szép vasárnap délelőttöt, míg a rántott csirkecomb el nem készül!

Igen, mint már az ügyesebbek rájöhettek, ismét egy remek „játék a játékban” dologgal van dolgunk, akárcsak az Aztec Challenge ősi eposzban (sosem hittem volna, hogy majd’ minden cikkben meg fogom említeni – igaz, nem kizárólag kiválóságait dicsőítve), és érintőlegesen a Little Computer People-ben. A kor legnépszerűbb arcade játékait, játékstílusait ültette át David Whittaker egy egyszerű köntösbe oly nagyszerű módon, hogy azok beleférjenek a csekély 40kbyte-ba.

Mai főszereplőnk egy egyszerű szállodai alkalmazott, Jones, a hotel mindenese. Ő az, aki biztosan nem fogja megkapni a „Hónap dolgozója” kitüntetést, hisz mindenen jár az agya, csak a melón nem. Mert mit is csinál ő? Egész nap csak jár szobáról szobára, bekukkantva mindbe, mi is van odabent!

És mi más is lenne azokban a szobákban, mint egy óriási képernyő (gyorsan kiszámoltam: ha Jones-t egy átlagos, 180cm-es fickónak vesszük, akkor a TV kijelzőjének mérete 12,6mx7m! Mindez 1984-ben! Minden szállodai szobában!), mely egy számítógépre van kötve.

Hősünk nem teketóriázik, egyből a gép elő veti magát, megragadja a joystickot, és vad játszásba kezd:

Miután (így vagy úgy) véget ért a játék, ismét a szálloda folyosóján találjuk magunkat.

Lássuk akkor magát a helyszínt:

Hotelünk 3 szintből áll, szintenként 6-6 szoba. 3 a lifttől balra, és 3 (megadva magunkat a vaslogika ellenállhatatlan érveinek) a lifttől jobbra.

Minden szobában más-és-más játékkal szórakoztathatjuk magunkat, és gyűjtögethetjük pontjainkat a játék végéig illetve összes életünk elvesztéséig.

Mielőtt azonban a sok kis Bolyai jelölt megörülne, hogy akkor biza 18 pompás játékkal játszhat, egy kis korrekciót kell eszközölnünk. Valóban 18 szoba leledzik a szállóban, azonben nem mindegyik a vendégek számára van fenntartva. Van 3 helyiség, ahol kicsit más helyzet: a WC, a pihenőszoba és a raktár, valamint egy darab bár. Ezekről később.

Minden szinten van egy akadályozó tényező, aki oda vissza cirkál a folyosón.

A legfelső szinten maga az igazgató lófrál (valamiért tőle sokkal jobban féltem, mint a többitől, pedig marhaság, mind ugyanolyan veszélyesek volt), középen az életre kelt zsúrkocsi gurul nyiszorogva ide-oda, míg a legalsó szinten (hívhatjuk alagsornak is) az előző igazgató szelleme kísért (húú-húúúúúúú)!

Nem üldöznek, nem követnek, nem foglalkoznak velünk, egyszerűen csak faltól falig vándorolnak. De jajj! Érintésük halálos! Az ütközés pillanatában hősünk kilövell az ég felé! Nem egyszerűen felszáll a mennyekbe, hanem mintha puskából lőtték volna ki! Életünk száma eggyel csökken, és mi még a pipától semmit nem látva, a megalázottság keserű ízével a szánkban ismét ott találjuk magunkat a folyosó közepén, csak hogy aztán a következő pillanatban ismét nekünk jöjjön valamelyik rémség.

Mert őket aztán nem érdeki, hogy épp 2 másodperccel ezelőtt haltunk meg és támadtunk fel. Itt nincs ideiglenes halhatatlanság, villogás, miegymás, ha pont előtte respawnolunk, megintcsak mínusz 1 élet. Kemény világ volt, de az akkori fiatalság ekkorra már megedződött.

Persze ha 3-4 élet elröppen néhány pillanat alatt, kedvünk lenne felfeszíteni a kazettás egységet/floppy meghajtót, és az adathordozót fogunkkal darabokra tépni, ledarálni és elégetni. Persze általában megálltunk az asztalra mért határozott ökölcsapásnál, melyet a szobába hamarosan berontó szülők számonkérésére („Mi volt ez gyermekem?”) adott, fogunk között kipréselt „Felborult a szék.” válasz követett. Taktikusabbak a párnát vagy ágyat ütötték ököllel (annak nem volt hangja, na meg nem is fájt), kevésbé rafináltak a billetyűzetben tettek Sulifix-szel is csak nehezen orvosolható károkat.

De miről is beszélek, a játék öröm és szórakozás! Vissza az eredeti témánkhoz!

Szóval szobáról szóbáról járunk, jókat játszunk. Azonban minden szobába csak egyszer mehetünk be, így minden játékkal csak egyetlen lehetőségünk van produkálni magunkat! Ügyesnek kell hát lenni!

Ha életeink száma és ügyességünk is elegendőnek bizonyult (a játék igen nagylelkűen kezdéskor megkérdezi, hogy hány élettel szeretnénk kezdeni 1 és 9 között), s minden szobát végigjártunk, váratlan dolog fog történni, melyre fogadok, még Ti sem gondolnátok:

KEZDŐDIK ELŐRŐL AZ EGÉSZ! Persze minden kicsit nehezebb, gyorsabb, mert a kihívás az kell, ugyebár! Elismerés, befejező képernyő, TV-ből kinyúló, gratuláló kéz (örök álmom), bahh, az nem kell! Nehezítés, na az igen, az jöhet!

Ettől a két frusztráló dologtól (sok elkerülhetetlen halál, illetve a játék befejezésének hiánya) eltekintve azonban nívós szórakozásban lehet részünk!

Miután ismét rá kellett döbbennem, hogy képtelen vagyok rövid cikket írni, megint csak ketté szelem mondandómat, hogy elkerüljem a wall of text mértéktelen burjánzását a blogon. 

Hamarosan tehát jön az írás második része, melyben bemutatóm a szobákat, és a hozzájuk kapcsolódó játékokat, valamint megemlékezünk a fantasztikus zenéről, melyet közületek is, tudtotokon kívül (hála a sikeres feldolgozásnak), biztos sokan ismertek.

Stay tuned,

Crippler