De mielőtt a lelkesedés heve pillanatok alatt kihűlne a fenti nem túl baráti hőfok és a oktondi döntésünk felismerése nyomán a tarkónkon végigfutó hideg folyományként, álljunk meg egy szóra percre.
Merengjünk el egy kicsit önnön létünkön, céljainkon, a kvazárok mindennapjain, és a textil univerzumpiaci árán.

Miután az égvilágon semmire sem jutottunk, nézzünk körül az űrállomáson, mitévők legyünk (ha éhesek vagyunk), vagy hogy mihez is fogjunk, ha multizilliomosok akarunk lenni, mert akármennyire fáj is, kirepülni a hideg éjszakába üres hajóval nem egy jó start (a google-t meg már feltalálták).
 

Íme:

Namármost, vagy túl  közel hajoltunk az azonosító kártyánkhoz, vagy pedig 22kbyte-ba tényleg nem fér bele semmilyen grafika.
A választ fedje jótékony csillagpor, mi pedig borzadjunk el csillagközi nincstelenségünkön.
Mit is látunk? 

Van nekünk nevünk: Jameson. Kezdetnek nem rossz, de kenyeret ebből még nem lehet venni.
Tartózkodási helyünk is van, hisz ha az nem lenne, mi sem lennénk (vagy épp valami nagyon fura történik velünk). Rendelkezésünk áll 7 fényévnyi üzemanyag (átlagos fogyasztás mellett).
És igen, itt jön a lényeg, a ZS! Kerek 100 kredit!
Pompás, pompás (gondoljuk egészen addig, míg meg nem látjuk picit később az árakat)!

A rendőrök és a társadalom (vagyis az abszolút JÓ) szemében clean tiszták vagyunk, besorolásunk pedig a némiképp megalázó ártalmatlan. Hiába keménykednénk a helyi karbantartókkal és kiszolgálószemélyzettel, ez akkor sem fog változni (így aztán nem is lehet).
Vethetünk még egy pillantást az űrhajó gyér felszereltségére (egy darab elülső pulzáló lézer) csak azért, hogy kétségbeesetten győzködjük magunkat, hogy legalább van hová fejlődni.
Erre a képernyőre bármikor vissza lehet később térni, csak hogy lássuk, mennyire pokolian lassan lehet lépkedni a ranglétrán.

Ideje hát nekivágni a végtelennek (és tovább). Figyeljünk, mert valahogy ettől a pillanattól számíthattuk azt az időszakot, mikor Anyu számára a hívására adott “Máris megyek!” szó hiteltelenné kezdett válni. Ő ugyanis tudta, hogy a “máris” nem egyenlő 4 órával, de nekünk (és ebben tényleg nem mi vagyunk a hibásak), hála a relativitás elméletnek, a “máris” tényleg csak egy pillanattal volt később. Mivel azonban egy fénysebesség sokszorosával suhanó hajó kabinablakán keresztül néztük az elsuhanó csillagok babonázó pixelpöttyeit, a kívülállók (konyhában ücsörgők) számára ezek hosszú óráknak tűntek. Hiába no, az Elite tényleg “űrszimulátor”.

Első utunk a kereskedőhöz vezessen, ahol ügyesen vegyünk sokat abból, amit itt olcsón megvehetünk, máshol meg drágán eladhatunk. Hmmm, gyakorlatilag ezzel majdhogynem 100%-os leírást adam az Elite-hez. Sőt, az egész élethez! 

Ha nem szimpatikus a kereskedők fület-farkat behúzó, teknősűrhajós, jól megrakva lomhán menekülős, de a végén nagyot szakítós életmódja, haladjunk tovább az űrhajótuningoló bácsihoz (akit úgy hívnak, hogy Equip Ship), és döbbenjünk rá, hogy mindösszesen 3 rakétára elegendő a 8,33 tucat kreditünk. Ekkor vagy gondolunk egy merészet, és megvesszük a misszájlokat (8 bites akcentussal missziléket), és belevághatunk a kalózvadászatba, vagy hallgatva az észérvekre visszasunnyogunk a kereskedőhöz, óvatosan bekopogunk, és mindenféle szutykot megvéve kiszemelünk egy rendszert, ahol remélhetőleg drágábban el tudjuk adni a portékát. 

Akárhogy is, az elején muszáj kajával, textillel (bátrabbak rabszolgával, piával, számolva a következményekkel) seftelni, hogy a bevételből bővíthessük űrhajónkat - habitustól függően nagyon raktérrel, erősebb páncélzattal, gyorsabb lézerrel, miegymással.

Miután bevásároltunk az alapvető élelmiszerekből, válasszunk célpontot, ahol ősi, mesés gazdagság reményében negszabadulhatunk rakományunktól.

Megcsodálhatjuk a galaktikus térképet is, de praktikusabb a környező rendszereket vizualizáló képernyőn elemezni a lehetőségeket. Jockey Ewing az esti Dallasban nem beszélt róla, de az ő taktikája az volt az Elite-ben, hogy kizsákmányolva a szegény mezőgazdaságból tengődő világokat potom pénzért megvette a szőrmét, meg a bort, és  falusi gazda szerepét magára öltve ügyes marketinggel eladta az iparbolygók űrállomásain. Visszaúton gépeket, komputereket vitt magával, és már-már Megváltói szerepkörben parádézva eladta a falusiaknak a csodaárut.

Fondorlatos terv, de fölöttébb hatásos.

Miután kiválasztottuk a célpontot (és micsoda neveik voltak: Zaonce, Diso, Leesti, Reorte, Orerve, jobban ismertem őket, mint a törileckét hétfőre!), pattanjunk be a pilótafülkébe, és tegyük azt, amire a RUN óta várunk! KILÖVÉS!

Kiszippanunk a végtelen világűrbe a hangáron keresztül, és csendesen úszva távolodunk a LAVE űrbázistól.  

És micsoda látvány fogad! Igen, a C64 még képes volt fotorealisztikusan visszaadni a világűr borzasztó távolságait! Nem úgy, mint a követői, utódai! Mert hogyan is néz ki az éjszakai égbolt a valóságban?
Íme:

Ezt azonban a még a mai komputerek sem tudják élethűen visszaadni, mindenféle színes foltokkal, pacákkal, ködökkel takarják el a végtelenséget! Bár az is lehet, hogy egyszerűen a számítási hibák miatt ilyen hibás az egész. Mondhatjuk tehát, hogy ez nem más, mint hazugsággrafika, hisz az űr az nem ilyen:

 Ezzel szemben a tökéletesen programozott Elite-ben mit látunk? Íme az igazsággrafika:

Sehol egy zavaró tényező, a képernyő felét kitakaró paca. Csak a gyönyörű tiszta csillagos égbolt. Hát nem nagyszerű?

Ideje hát elhiperűrugrani a célpont rendszerbe, hogy profitáljunk a világ bolygóinak eltérő fejlettségi fokából. Amint kellően eltávolodtunk a Coriolis bázistól, remegő ujjakkal nyomjuk meg a “H” billentyűt, és kapaszkodjunk ülésünk karfájába!Egy féreglyuknyi utazás után máris a kiszemelt naprendszerben vagyunk. Minden naprendszer 3 nevezetes objektumot tartalmat: egy csillagot, egy bolygót és egy bolygó körül keringő űrállomást.

Először mindig a csillag felé vegyük az irányt, majd a bolygót vegyük célba. Haladásunk megkönnyíti, hogy ha nincs egyéb objektum a környéken (aszteroidák, más űrhajók), akkor térugrást hajthatunk végre a Nap felé.

Az izgalom a tetőfokára hág, mikor a “J” nyomogatásával egyre közelebb kerülünk a bolygóhoz. Ha azonban nem volt szerencsénk, egy idegrendszerünk legmélyebb bugyraiba is behatoló vészjelzés adja tudtunkra, hogy bizony nem vagyunk egyedül. Ha szerencsénk van, csak egy aszteroidövbe botlottunk (ekkor, amennyiben rendelkezünk bányászlézerrel, nekiállhatunk a kitermelésnek), netalán más, békés kereskedőhajóba. Az esetek többségében azonban vérmes, vérszomjas, alávaló, gazember, semmirekellő kalózokkal van dolgunk. 

Menekülésre nem sok esélyünk van, főleg, ha többen vannak, hiába szűkölünk a gyorsítás gombora helyezve testtömegünk 80%-át, miközben hajónk már régóta maximális sebességével robog, s hátulsó pajzsa egyre vékonyabb! Inkább bátor gumimacikként szálljunk szembe velük!

Van pár rakétánk, ami a hajó alapfelszerelése volt, ezzel megritkíthatjuk őket!

Hihetetlen billentyűkombináció következik: becélozva a huligánt “T” billentyűvel beTöltjük a rakátét, majd az “M” gombbal kilőjük, miközben diadalmasan a “MOST!” szót kiáltjuk! Soha nem tévesztettük ezeket a betűket: Tölt és Most! Micsoda logikát eszkábáltunk magunknak!

A rakéta azonban drága mulatság, tanuljuk meg használni a pulzáló lézerünket is! Nincs is annál szebb hang az egész ELITE-ben, mikor lézerünk sisteregve nyaldossa az ellen pajzsát, majd a burkolatot, végül a hajója néhány egymáshoz szorosan nem kapcsolódó poligonlappá alacsonyodik, sőt, még néhány kredittel is megajándékoz az űrrendőrség, ha körözött bűnözőkről volt szó.

Ha szerencsénk van, még árut is hagy maga után a bűnbanda, amit az űrhajó orrára szerelhető szippantóegységgel magunkévá tehetünk. Erre egyébként mindenképp szükség lesz, ha a pályaválasztási tanácsadónál a kalózok kalandos hivatását választjuk, hisz abból önmagában nem sok haszon lenne, ha csak szimplán szanaszét lőnénk a szerencsétlen kereskedőhajókat. 

Ha sikerül elevickélnünk a bolygó közelébe, radarunkon feltűnik az űrállomás, s következhet az Elite sokáig legnehezebb része, a bedokkolás. A bázis pörög, forog, nekünk pedig be kell állnunk az egyetlen stabil tengelyének vonalába, majd egyre közelebb érve felvennünk a forgásának irányát és sebességét, mert csak pontosan érkezve a szűk hangárbejárathoz van esélyünk sikeresen landolni. Ellenkező esetben arra eszmélünk, hogy pajzsunk 2-3 intenzív lépésben 0-ra redukálódik, ekkor pedig már semmit sem tehetünk, csak felrobbanhatunk. Ez pedig nem jó, mert nem ez a játék célja.

Idővel kitanuljuk ennek is a mesterségét, és kb. ekkor jutunk el arra a szintre, mikor megvehetjük a dokkoló komputert, hogy az majd magától ügyesen beslisszanjon az állomásra.
Számos forduló után vagyonunk elkezd gyarapodni, és nekiállhatunk céltudatosan fejleszteni hajónkat: rakétaelhárító rendszer (ECM), nagyobb rakodótér, plusz energiacellák, erősebb pajzsok, katonai lézer, bányászlézer, fejlettebb célpont azonosító rendszer, galaxisok közötti ugrást lehetővé tévő hajtómű. Ez utóbbi igen hasznos, ha a rosszfiúk oldalát választjuk, hisz növekvő bűnlajstromunkkal párhuzamosan az űrrendőrség is egyre intenzívebben keres és lép fel ellenünk, nem is beszélve a fejvadászokról. Ha már forró a lábunk alatt a talaj (képletesen persze, hisz az űrben nincs is talaj!), egy ilyet potom 5000Cr-ért beszerelve a hajónkba máris kereket oldhatunk (képletesen persze, hisz az űrhajónak nincs is kereke!), s egy másik galaxisban, hála a nagy távolságú kommunikáció hiányának, tiszta lappal (clean besorolással) folytathatjuk romlott életünket.

Legyünk azonban kalózok, kereskedők, bányászok, fejvadászok, egy közös ellenségünk mégis akad! Ők nem mások, mint az ősi, agresszív idegen civilizáció, a thargoidok népsége!

Ezek a fattyak az űr mélyéről érkeztek, és gondolkodás nélkül támadják meg az emberek űrhajóját. Gyorsak, pontosak, erősek, és van még egy lap a tarsolyukban: ha nem pusztítjuk el őket hamarjában (pl. katonai lézerrel, amit direkt erre a célre fejlesztettek ki, vagy ECM ellenálló rakétákkal, esetleg a nagy hatóerejű energiabombákkal), kis robotrepülőket küld a nyakunkra (Thargon), melyek önmagukban nem erősek, de tömegesem megjelenve, s elvonva figyelmünket az anyahajóról, komoly galibát okozhatnak.

Mindig a fő űrhajóval számoljunk le először, mert a kis csicskái ártalmatlanná válnak a főnök irányítása nélkül. Ha végeztünk a Thargoiddal, és nincs másik a környéken, begyűjthetjük a kis lebegő porontyokat, majd az állomáson jó pénzért eladhatjuk őket, hadd tanulmányozzák a tudósok.

Ha elég kitartóak vagyunk, egyre közelebb kerülünk az Elite ranghoz, miközben bizonyos pontokon titkos küldetéseket, parancsokat kapunk. Bizony, ez a játék nem gyors sikerélményről szól!

A kazettás korszakban, mikor a mentés ingoványos talaj volt, a már korábban említett játékdílerünk nem kis fanatizmusságról tanúbizonyságot téve napokig nem kapcsolta ki a a gépet. Figyelembe véve, hogy ekkor a gépekben nem volt gyakorlatilag semmilyen hűtés (a tápegységben sem), megérthetjük, mekkora játék is volt ez, ha ekkora kockázatot vállalt a kolléga.

Órákat lehetne még mesélni az Elite-ről (pl. a mélyűrről, ahol nincsenek csillagok, bolygók, és a hajtómű nagyon ritka meghibásodása esetén kerülhetünk, vagy a rengeteg fajta űrhajóról, kiegészítőkről, felszerelésről, taktikákról). Nem véletlen, hogy annak idején a Commodore Világban 6 részen át közölték a leírást.

Megjelenését követően gyakorlatilag minden platformra megjelent, majd évekkel később számos folytatást, remake-t ért meg, köztük sok jól sikerült darabbal. Ez a téma külön cikket érdemelne, ide túl nagy falat lenne besuvasztani.

Folytatások közül a kedvencem az Elite 2 - Frontier, ahol ezernyi bolygó és csillag várta, hogy felfedezzük, változatos küldetések, sokfajta űrállomás és sokszínű bolygók (amelyeken végre landolhattunk is!) tették még élvezetesebbé az űrkalandot. Ez azonban C64-re már nem jelent meg.

Íme a fantasztikus intrója:

A feldolgozások közül pedig az Oolite emelkedik ki, amelyet hivatalosan 2006-ban fejeztek be, de azóta is folyamatosan javítgatják. Ja, és persze ingyenes! 

Minden jót a következő cikkig!

Crippler