Az éj leple alatt érkeztem a raktárnak álcázott komplexumhoz hű társam, a vidám, sárga, és mindössze 1 méter  hosszú felfújható gumicsónak segítségével. Máig nem értem, hogy bír el, de mesterem azt tanította, hogy ne keressem az ilyen sötét titkok rejtélyét. Csend van, ameddig a szem ellát. Fekete sztreccsnadrágom zsebéből előveszem a shurikent, mert tudom, martalócok százai várnak rám odabent (és mert már nagyon szúr). Zúg a szél, tajtékzó habokat vetve a stég cölöpjeihez. Telihold van, ilyenkor látásom, mint a sasé! Nagy levegőt veszek, és elindulok.

Hirtelen metsző hang robbantja szilánkjaira a csendet:

-Lefürödtél már? – töri rám az ajtót Anyu.

Ijedtemben lábam nagyot rándul, és kitépi a tápegység zsinórját a plus4-ből. Nem is bírja szegény áram nélkül, pici piros fénye a billentyűzetnél rögtön kialszik. Játék helyett a hangyák háborúja című műsor veszi át az uralmat képernyőn.

-Jajj, persze, már le! – nyögöm ki nehezen, miközben a másodperc tört része alatt megduplázódott pulzusomat próbálom csillapítani. A vezetéket óvatosan visszadugom a helyére.

 - Lassan feküdjél lefelé, holnap megyünk a nagyszüleidhez!

Magamban elkönyveltem, hogy ismét vár rám kétszer 45 perc álomutazás a tengerkék Trabinkkal. Azzal a trabival, amelyikkel az első utunkat egy hideg novemberi reggel tettük meg az imént említett rokonokhoz.. Csodálkoztunk is, milyen hamar felmelegedett a kis autó! Ültünk a jó melegben, integettünk a szembe jövő, fényszórójukkal villogó autóstársaknak, bár a szag kicsit fura volt. Csak mikor megérkeztünk, vettük észre, hogy végig behúzott kézifékkel mentünk, Hortobágynyi füstöt magunk után húzva. Hiába no, idő kellett, míg kiismertük a 601-est.

A nagy ijedelemre előkapok egy Donald rágót, kibontom, és bekapom az ízbombát. A képregényt, ami benne volt, már ismertem, legalább 2 példányban megvolt a gyűjtőhelyül szolgáló díszkorsóban, de azért végignézem, mert olyan vicces!

Visszafordulok a TV felé, a harcművész alteregóm néhány perc töltögetés után ismét feltűnik, bár ezúttal mintha már kicsit türelmetlenebbül, de még mindig méltóságteljesen álldogál a bejárat előtt. Lefekvés előtt még egyszer nekirugaszkodok a SABOTEUR című játéknak!

Fura játék ez, én mondom. Ha nem lenne jól megadva a progi címe töltésnél, nehéz lenne kitalálni, mivel is játszunk, hisz indítás után egyetlen egyszer sem szerepel az elnevezés a képernyőn. Hacsak nincs meg nekünk az eredeti kazettatok, de azt még a számítógépes klubban sem láttam senkinél.

RUN után két vérmes éjszakai harcos tart rögtönzött bemutatót karatetudásukból, bár dinamizmusuknak némiképp gátat szab, hogy szép csendben belefagytak az időbe. Bár az is lehet, hogy a megszólaló zenének titulált kakofóniától kaptak sokkot. Akárhogy is, így legalább bátran indulhatnak a farkasszemnézés világbajnokságon.

PRESS SPACE, mondja az írás, én pedig teszem a dolgom.

A nehézségi fokozat kiválasztása következik, ahol kiválóan fejleszthetem egyre bővülő angol tudásomat: 9 lépésben jól megfogalmazott nehézségi szint közül választhatunk az extém könnyűtől az extrém nehézig. Mivel este van már, nomeg Nyuszi Pista is vagyok (és sikerszomjam határtalan), gyorsan, mielőtt bárki meglátná, az extrém könnyűt választom ki.

Kis közjáték után tehát itt állok a kalandjaim elején.

Feladatom (bár ezt csak számos Gamer Over, újrakezdés, és sok-sok játékóra árán tanultam meg) bejutni a bázisra, és megtalálni a központi komputeregységet, amely az egyre fogyó idő lejártával szétküld egy listát a lázadó vezetőkről az ország biztonsági szerveinek. Minket pedig pont ők bíztak meg, hogy a modemre kötött szuperszámítógép lemezegységéből még a feltöltés megindulása előtt kitépjem a floppy lemezt, és elmeneküljek a helyszínről a tetőn rám várakozó helikopterrel. Ráadásként még fel kell kutatnunk és élesítenünk kell egy időzített bombát, ezzel pontot téve az áruló banda tevékenységének végére.

Nézzük is, milyen repertoár áll az álruhás Bruce Lee rendelkezésére:

Több éves megfeszített munkával a Fuji hegy tetején fagyos, zord körülmények között, testet és lelket egyaránt próbára tevő gyakorlatokkal sajátítottuk el az első mutatványunkat. Ez nem más, mint a GUGGOLÁS!

Sok százszor képesek vagyunk ezt rezzenéstelen arccal végrehajtani a fáradás legkisebb jele nélkül! Ezt kihasználva tudjuk elkerülni a felénk száguldó dobócsillagokat, valamint eledelt adni a kiscicánknak.

Vannak ám még további adottságaink is! Következő emberfeletti képességünk a FUTÁS!

Bizony, hűen az ősi harcművészek szellemiségéhez, megtanultuk a lábunkat az átlagosnál gyorsabban szedni, így hamarabb odaérhetünk célpontunkhoz. Igazság szerint olyannyira belénk ivódott ez, hogy egyéb módon már nem is tudunk közlekedni: nincs is értelme. Fussunk, fussunk, szaladjunk, hadd lobogjon a hajunk!

Lássuk, mi mindent tudunk még!

Hát harcolni! A manóba is, hisz erre neveltek születésünktől fogva (és a guggolásra)!

Arzenálunk első darabja nem más, mint  a jó öreg KARATERÚGÁS! Ezzel egycsapásra leteríthetjük ellenfeleinket akár szemből, akár alattomos módon hátulról.

De a csípőnkből indított, combunk izomerejével sokszorosára növelt, és talpunkkal az ellenfél orcájába közvetített mozdulaton túl erőteljes, KARCSAPÁSra is lehetőségünk van, ezzel is padlóra küldve kevésbé edzett ninjatársainkat.

Végül a fegyveres harc ismerete is a birtokunkban van, bár ez korlátozódik a TÁVOLSÁGI ESZKÖZÖKre, úgymint a már említett shuriken, kés, tégla(!), kődarab. Jól hangzik ez a változatosság, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezek mindegyike, valószínűleg az elhajításukkor keletkező koncentrált elementális erőnek, kis golyókká formálódnak, és akként szelik át a rövid távolságot ellenfeleink mellkasáig.

A kazettaborítón állítólag gépfegyverrel parádézik hősünk, de ez szemen szedett hazugság, a vásárlók megtévesztése. Egyrészt a játékban még hasonló sincs, másrészt meg géppityus ninja! Ugyan már! És a harcos büszkesége? Na ugye.

Felbátorodva önnön képességeink pusztító erejétől kezdjük is meg a szabotőrakciót!

Irány a bázis!

 De mi ez?! Csaholó, habzó szájú véreb ront ránk! Odaérve belénk is mar! Könnyen átharapja az álcázásra (sötétben vagy árnyékban) tökéletes, viszont kutyaharapás ellen nem túl hatékony fekete posztót, mi pedig szűkölve keresünk menedéket, hogy megcsappant életerőnk visszanőjön. Igen, a játékban, ha nem csinálunk semmit, energiánk szép lassan visszatér az eredeti szintre. Nem kell életerőcsomagokat keresgélni, vagy egyre erősebb szívdobogással küzdeni a pálya végéig, de nem ám!

Emberünk igen magas fokú regenerációra tett szert az évek során. Nem láttam még ilyet az eddigi játékokban, általában egy érintés azonnali halállal járt. Fura is ez, nem hiszem, hogy el fog terjedni, szerintem kicsit könnyűvé teszi a játékot. Hogy nézne már  ki például egy katonás játékban, hogy nem halunk meg a lövéstől, hanem összekucorodva egy sarokban visszagyógyulunk! Ah, butaság!

De hagyjuk is a kutyákat! Pontot nem is kapunk értük (a készítő, valamilyen Durrel biztos nagy állatbarát), és amúgy is igen nehéz őket megölni. Egyszerűen szaladjunk el mellettük, és koncentráljunk az igazi, emberellenfelekre!

Üres folyosó következik. Áhhá, a kis rafináltak megfigyelőkamerákat helyeztek mindenhová, amelyek követik minden mozdulatunkat! Annyi baj legyen. Hopp, ezek lőnek is! Ez már igazán nem szép! Nem szabad tehát itt sem teketóriáznunk, rohannunk kell.

Utunk során  számos őrbe botlunk, akik minden esetben fel vannak fegyverkezve valamilyen dobó alkalmatossággal. Erre jobb figyelni, mikor új terembe lépünk.

A titkos bázison valószínűleg egy kézműves szakkör is tevékenykedik, hisz mindenfelé agyagkorsókat, vázákat találunk, bár ezek elég egy kaptafára készülnek. Ettől még persze szépek.

Amennyiben teljes sikert akarunk elérni, orientálódjunk jobbra és lefelé. Egy idő után megtaláljuk a csatornarendszert, ahol egy idő után belefuthatunk egy pöcegödörbe, de akár a következő helyszínre vezető 1-es számú metrókocsit is meglelhetjük!

Ez kell nekünk! Némi kóválygás után az új épületszárnyban még egy metrót találhatunk, mégpedig a (figyelem!) 2-es számút! Ezzel (jegy nélkül – ah, a gonoszság netovábbja!) utazva  megérkezünk a játék utolsó, központi komputert rejtő helyszínére, ahol megszerezhetjük a terhelő bizonyítékokkal teli lemezt.

Terhelő egyébként is, hisz felvétele után más tárgyat nem vehetünk magunkhoz, csak ha a floppy-t otthagyjuk. Ezt pedig érthető okokból nem akarjuk, hisz végső soron azért a néhány kbyte-ért folyik ez az egész ádáz küzdelem. Megszerzésével az eddig a hátralévő időt jelző számláló a jobb alsó sarokban megáll, kis nyugalomhoz jutunk tehát. Ez azonban nem tart sokáig.

Nem messze a lemeztől megtaláljuk az időzített bombát, melyet aktiválva a számláló ismét 99-re ugrik, pirosra vált, és elkezd csökkenni.

Menekülés

Ninjakalandunk utolsó szakasza következik: a már ismert úton vissza kell jutnunk az első helyszínre, és a tető felé törve el kell érnünk a bomba robbanása előtt a menekülésünkként szolgáló helikópátert.

Abba bepattanva pedig (mivel természetesen profi pilóták is vagyunk) higgadtan távozzunk a helyszínről.

Ekkor megkapjuk busás jutalmunkat, a fizetséget. Nem is mondtam még, de nincs mit szépíteni a dolgon: valójában bérgyilkosok vagyunk, így a játék során nem pontokat, hanem egy ninja számára bizonyára roppant hasznos dollárt kapunk! A program (illetve megbízóink) érdekes módon jobban kedvelik, ha az őröket puszta kézzel tesszük el láb alól (ez vajon képzavar?) mert ekkor $500 a jutalmunk, míg a dobófegyver általi halál csak $100-at hoz a konyhára.

Ha sikerrel jártunk, vágjunk bele bátran eggyel nehezebb fokozaton a mókába.

Ekkor több őr lesz, a jószágok is agresszívebbek, szorosabban követnek minket, és a játéktér is változik: az eddigi szabad utak helyenként ajtókkal lesznek lezárva, amiket a mindenfelé megtalálható számítógép-terminálokkal nyithatunk ki, valamint egyre több platform fog eltűnni, amiken eddig nyugodtan, pajkos kis nyusziként pattoghattunk ide s tova.

Szabotőrként tehát ez a megbízásunk, és sok-sok időt el kell töltenünk a játékkal, míg kiismerjük az amúgy igen szövevényes térképet, hogy időben megszerezzük a floppyt és visszarohanjunk vele tetőre.

Úgy hallottam, hogy Amerikában még versenyt is rendeztek, hogy ki tudja elkészíteni a legjobb Saboteur térképet. A győztes pedig egy videomagnót nyert!  Mik vannak!

Jajj, nagyon elszaladt az idő, már az egész család alszik! Gyorsan megyek én is, mielőtt anyuéknál mégegyszer kihúznám a gyufát! Még beírom a toplistába a nevem, bár tudom, hogy a kikapcsolás pillanatában az enyészeté lesz a pontszámom, de megdolgoztam azért, hogy az első helyen lássam a nevem megelőzve a többi 5, a valószínűleg igen szerény programozó nevét viselő helyezettet. A nagy kapkodásban AAAAAA lett a nevem.

Még egy pillanatra megcsodálom az eredményt, majd kikapcsolom a gépet. A TV-t is kinyomom, és visszasomfordálok az ágyamba ugyanolyan némán, mint ahogy kimásztam reggel. Mintha hetek teltek volna el azóta! Hosszú nap volt ez. A hátamon feküdve, a plafont bámulva még előttem vannak a mai kalandok emlékképei: voltam ma kincskereső kalóz, maga az ajándékosztó Mikulás, a szőkeséget megmentő egér, és alvilági ninja is! Micsoda élmények ezek egy magamfajta 10 évesnek! Kíváncsi vagyok, milyenek lesznek később a játékok. Hová lehet még ezeket fokozni?! Még egy lépcső van, a C64, na de utána? Ki tudja.

De az biztos, hogy ezekre a progikra még évekkel később is emlékezni fogok.