Magam mellé készítek 3-4 Kockás magazint, és míg a bátyám az autofire sebességével írtja az ellenfeleit, én szép csendben fellapozom Pif és Herkules dialógusról dialógusra ismert, mégis soha meg nem unható képsorait.

De csitt! Mit hallok?

1-2 óra múltán füttyszó hallik be kis szobánkba. Kinézek.

 - Helló! Tesód? – kérdezi Potyka, bátyám osztálytársa, hóna alatt a kissé megviselt, de funkcióját 100%-ig ellátó gördeszkájával.

 - Szólok neki! – válaszoltam, és már tudtam, hogy enyém a délután is! Milyen csudálatos nap ez!

Bátyám a „Micsoda kellemes meglepetés!” hamis illúziójával kecmereg ki a gép elől, de egyet se félj! Hamarosan már együtt száguldanak a lejtős utakon és járdákon a deszkán kucorogva ezen a kellemes lakótelepi délutánon.

Én pedig ismét elfoglalom a trónt (nem, nem a retyón kötöttem ki), és ismét abban a szerencsében lehet részem, hogy világunk összes gondja és baja mellett az én legnagyobb problémám az, hogy melyik játékot töltsem be!

Mi is legyen, mi is legyen - zakatol gőzmozdonyként az agyam.

Délelőtt volt trópusi sziget, fagyos sarkvidék. Jöjjön valami sokkal vidámabb: a város alatt húzódó pudvás szennyvízhálózat!

BONGO a játék neve, ahol ez a miliő fogad.

Különleges kis progi ez, nagyon szeretem. Meg is keresem a kazettát, amire felmásoltam. Ez nem más, mint egy géphez adott eredeti gyári darab, méghozzá egyszerű kis oktatóprogramokkal megtöltve. A német nyelvű felirata komolytalan osztálytársaim szemében erőteljes tréfaforrás. Fehér alapon feketével ugyanis ez állt rajta: BASIC KURS. Hogy tudnak ezen percekig röhögni, nem értem!

Örök átka a kazettáknak a lemezzel szemben, hogyha egy játékkal játszani akarok, ami teszem azt a kazi végén van, akkor is a legelejére kell tekernem, lenullázom a számlálót, hogy aztán a megfelelő állásig pörgessem, ahonnan indulhat a progi betöltése. Hosszú-hosszú perceket vesz ez el a játszani vágyó fiatalság drága idejéből, aki ahelyett, hogy ezt a kis időt hasznosan töltené (leviszi a szemetet, kiviszi a szennyest, port törölget, átsegít egy nyugdíjast az úton, hogy ne kelljen magát a Frogger főszereplőjének éreznie), minden másodpercét annak szenteli, hogy meredten bámulja a kis számláló őrült pörgését nullától egészen 324-ig, röpke 3-4 percig. Megértem magunkat.

De mire ezeket végiggondolnám, már be is töltött ez a felettébb fura játék.

Nézzük, hogy is van ez!

Áh, a részletgazdag címképernyő, mely sok hasznos információt elárul:

A progit a névválasztásnál igen magas fokú kreativitást felmutató KingSoft készítette. De kik is ők? A programozó Udo Gertz, míg a zenei aláfestésért nem más a felelős, mint Brigitte Gertz, az említett programozó felesége. Micsoda kedves kis házaspár lehetnek ők!

Ugorjunk tovább egy határozott, de korántsem billentyűpusztító Space gombnyomással!

Áháá, újabb kedvesség a programozótól: ha esetleg menet közben elfelejtettük volna, mi a manóval is ültünk le játszani, most a biztonság kedvéért az eddigi játékokban látott lehető legnagyobb betűmérettel tolja az arcunkba a megoldást: BONGO!

Megszólal a zene, mely valahogy olyan ismerősnek tűnik. Múlt héten néztünk Pistiéknél egy alámondásos amerikai filmet (nekik már van videómagnójuk is!) valami néger rendőrrel a főszerepen, valami beverli vagy mi. Na, annak volt ilyesmi. Mindenesetre kellően dallamos, hogy elhallgassam 1-2 percig, miközben kicsiny agyam tovább elemzi a képernyőn látottakat.

A háttérben előtűnik kalandjaink helyszíne, a titkos föld alatti világ. Többszintes csatornarendszer, különös csúszdákkal, trambulinokkal, liftekkel. Bal oldalon felül pedig egy pixelgazdag gyönyörű leányzó mered üres tekintettel a semmibe. Na, ebből mi lesz?

Alul számos választási lehetőségünk van:

A PLAYER melletti számmal dönthetünk, hogy 1 vagy 2 játékossal vágunk neki a játéknak. Mint az megszokott, ez azt jelenti, hogy először az egyes játékos ugrik fejest az alvilági hajszába, majd miután elhalálozott, és fúróhegyet megszégyenítő őrült spirális mozgással zuhan a feneketlen mélységbe bánatos zene kíséretében, a kettes játékos teheti próbára tudását. Ennél igazságosabb rendszert ki sem lehetne találni (hacsak nem ketten játszanának egyszerre a közös célért, dehát az micsoda hülyeség lenne, nemde?).

Jöhet a rafinált LEVEL sor, mellyel nem a pályát választhatjuk ki, ahogy elsőre gondolnánk, hanem a nehézségi szintet. Minél magasabb, annál több, gyorsabb és ravaszabb ellenlábassal kell felvennünk a küzdelmet.

Újabb érdekes megfogalmazás következik: MEN.

Butaság ez, én mondom. Egyrészt ennek jelentése Emberek, míg, mint azt később látni fogjuk, az emberektől igen távol álló kreatúrákkal bolyonghatunk a mélyben, másrészt ritka, hogy az életek számát így jelölnék, és nem pl. az igen elterjedt és közkedvelt LIVES betűhalmazzal. Mindenesetre a próbálkozások számát állíthatjuk be, mielőtt az elkeserítő GAME OVER felirat villanna fel a frászt hozva ránk.

Nézzük, mi van még itt!

SCREEN – ez nem más, mint a kiválasztott pálya. Logikai csavar persze itt is van, hisz az első pálya száma 0, a kettesé 1, és így tovább. Furmányos ez a Gertz házaspár, az már biztos!

És végül jöjjön a lényeg, az egyetemes, univerzális varázsszó: START!

A zene elhallgat, indul a móka!

No de miről is van szó?

Valaki mesélte a klubban, aki látta az eredeti kazettaborítót, hogy arra az volt írva, hogy főhősünk egy egér, aki felveszi a küzdelmet a mocskos tolvajbanda patkányokkal (ez persze a valóságban azt jelenti, hogy egész játék alatt menekülünk előlük, és amint elénk kerül egy, mi görcsösen ellenkező irányba rántjuk a joyt, és rohanunk bátran az egyik menekülési pont felé, miközben a botkormány tervezőmérnökei által meghatározott, háromszoros biztonsági szorzóval számított másodpercenkénti tűzgomblenyomást is meghaladó intenzitással morzézva a kis piros kerek műanyagdarabon sodorjuk az alatta megbúvó mikrokapcsolót teljesítőképessége és élettartama végső határa felé), és összegyűjtve a teljesen logikus módon a csatornarendszerben elrejtett, de helyét valami különleges teleportációs technológiával folytonosan változtató 5 darab gyémántot, elnyeri a szőke bombáddzó kegyeit.

Több fura, elgondolkodtató dolog is van itt, kérem szépen. Egyrészt a borítón a hölgy inkább barna, mint szőke, de ez legyen a legnagyobb problémánk. Másrészt  szintén ugyanott a hölgyikét valódi patkányok tartják sakkban, miközben ő cselesen felmászik egy létra legalsó fokára. 100% védelem garantált. Ezzel szemben a játékban az ellenfelek valamiféle mutáns patkány-ember keverékek, némi elefántember beütésű ormánnyal, akik talán patkányra emlékeztetnek legkevésbé. Nem úgy, mint a Spiuspi főszereplői, akik viszont embereknek lettek hirdetve, mégis ránézésre sokkal több bennük a patkánygén, mint itteni társaikban.

Továbbmegyek: főhősünk tehát elvileg egy egér. Namármost a sarokban bámészkodó femina vajon miért várja, hogy egy egér szabadítsa ki, és egyáltalán, miért akar Jerry távoli rokona megmenteni egy nőstény embert?!

Most azonban félre a kételyekkel, játsszuk inkább a játékot, mert átlendülve ezeken az oktondiságokon, remek szórakozás vár ránk, úgy ám!

Először is nézzük a pályaelemeket:

Elsőre szemünkbe ötlenek a 1-2 emeletnyi magasságkülönbség leküzdését – igaz, csak egy irányba – lehetővé tevő CSÚSZDÁK!

Nagy előnye, hogy csak mi tudjuk használni, a buta-buta patkányok csak átugorják, és a létrákat használják. Hátránya, hogy azért mi sem vagyunk túl eszesek ahhoz, hogy csak úgy akárhogy csúszdázhassunk kedvünkre. Csak szemből működőképesek, hátulról megközelítve egész egyszerűen blokkolja utunkat, halálos csapdába szorítva ezáltal minket. Óvakodj ettől!

 Itt vannak még a hatalmas, titokzatos BETŰK! Ezek valami hihetetlen nagy véletlennek (vagy titkos egéroldali partizánoknak, kiknek létezéséről még mi magunk sem tudunk) köszönhetően éppen a mi nevünket adják ki: B-O-N-G-O. Újabb példái ezek a mára elfeledett patkányteleportációs technológiának: eléjük állva, és a firét megnyomva máris a következő betűnél találjuk magunkat, teljes mértékben összezavarva ezzel a rágcsáló fattyakat. Őket biztos másképp hívják, így hiába toporognak előttük, besül a rendszer. Kezdeti lehetetlen helyzetünkből is ennek segítségével mászhatunk ki.

Használja bátran a pályán való gyors, biztonságos közlekedésre Ön is (már ha a neve kirakható ebből az 5 betűből)!

Ezzel még koránt sincs vége: jöjjenek a NYILAK NÉGYSZÖGBEN! Ezek minden esetben a pályák szélén helyezkednek el, és ha hiszitek, ha nem, ezek is magukban rejtik a már sokat emlegetett azonnali helyváltoztató tudományt: tűzgombbal megérintve őket a játéktér átellenes oldalára röpít minket egy szempillantás alatt, némi törést okozva ezzel az eset előtt értetlenül álló ellenfelek fejlődésében. Mi persze csak kuncogunk, mert bár mi sem értjük, használni velük ellentétben tudjuk.

 Jöjjenek most a fantasztikus TRAMBULINOK! Ezek a csodálatos szerkezetek rájuk állva és az univerzális problémamegoldó módszert alkalmazva (Press Fire) kilőnek minket a Trambulintelepítők Kiskátéjában rendszeresített és kötelezővé tett, föléjük  festett nyíl irányába, áthidalva ezzel a csúszdák csábító cs...cs...cs... nyílásait.

 Vannak még nekünk SZÁLLÍTÓSZALAGJAINK is, melyek haladási irányunk függvényében meggyorsíthatják vagy lelassíthatják haladásunkat. Ezek kis platformokra lépdeléssel ki-be kapcsolhatók. Vigyázat, patkánykompatibilis!

Végül, és utolsó sorban jöjjenek a LIFTEK! Ezek funkciójában megegyeznek a létrákkal azzal a megkötéssel, hogy csak egyirányúak (fölfelé mászhatunk csak rajta), valamint hogy ennek működését megfejtették a patkánykák is, így tudnak követni ezek segítségével.

A játék során egy kisebb, fakultatív feladatunk is adódik: a mindenfelé ide-oda röpködő - mi más, mint – B-O-N-G-O betűket összeszedve bónuszpontokat kapunk.

A végső cél azonban az 5 gyémántgombóc összegyűjtése jelenti, mely megszerzésével a hátralévő idő függvényében pontokat kapunk, és hála a technika és a grafika limitált lehetőségének, nem láthatjuk, hogyan is hálálja meg a szépség egerünknek a csodás ajándékot. Talán nem véletlen, hogy a patkánylények bánatukban az alant hömpölygő folyamba vetik magukat.

Helyette a történelem megismétli önmagát, és a telhetetlen 8 bites szépségideál ismét mindent megadna annak, aki újabb 5 követ gyűjtene neki. S vajon ki lesz az a valaki? Persze, hogy megint az egérfajzat. Ez megismétlődik még 4-szer, míg minden pályán végigérünk. S hogy aztán mi következik? Na vajon mi? Az ami mindig: Az utolsó pálya után ismét az elsőn találjuk magunkat mindenféle intermezzo nélkül. Egyetlen változás, hogy ellenfeleink immár picit gyorsabbak. De hát mire is számítottam, mindig ez a vége.

De én folytatom tovább, mert hihetetlen élmény, amikor akár a képernyő tetejéről az aljáig CSÚSZDÁZHATOK, ide-oda TELEPORTÁLHATOK, UGRÁLHATOK! És ekkor, a pályaelemek használatánál minden esetben, kellemes kis dallamot hallhatunk, melytől még vidámabb az egész!

Az eredeti pályákat hamar kiismertem, de ami a legjobb, hogy a játék tartalmaz beépített pályaszerkesztőt, amivel további rafinált csatornarendszert tervezhetünk, ahol tovább hülyíthetjük az alantas korcsokat!

Egyik barátomnak ZX Spectruma van, nála is láttam a játékot, de nála sokkal bénábban néz ki! Örülök, hogy mi megkaptuk a Pluszit!

A kinti folyosóról kulcscsörgést hallok. Hazajött a bátyám, és már tudom, hogy jogos jussát fogja követelni – a gépet. Nem baj, én tovább olvasgatom a Kockásokat, és felmarkolok néhány Commodore Világot is. Szólok még Anyunak, hogy csináljon valami vacsorát, a káposzta ereje már fogytán van. A meséig még olvasgatok, szerencsére van mit: minden hónapban megvesszük ezeket az újságokat, így nem maradok le semmiről, ha végre nekem is lesz C64-em!

Crippler