Halkan, egy fekete-öves ninját is megszégyenítő, az előző este a Deltában látott sivatagi kígyó forró homokban produkált mozgását imitáló mozdulattal máris kint termek a paplan alól az ízléses, „Samira” mintás velúr szőnyegen. Kiválóan tompítja az amúgy is halk huppanásomat.

Csendesnek is kell lennem, mert már hallom a konyhában anyuékat beszélgetni; ha meghallják, hogy fent vagyok, bejönnek köszönni, és akkor a bátyám is felébred. Ekkor pedig oda a szabad géphasználati jogomnak. Inkább az éhezés!

Lassított felvételt idéző jelenet következik: tökéletes némaságban, minden zajkeltő eszközt (tornazsákot, egymásra halmozott, csillogó, bár kissé megtépett kék borítót viselő tankönyvek fél méter magas, halmozottan ingatag tornyát) ügyesen kikerülve a géphez lavírozok, és belesüllyedek a székbe a gép elé. Ez elé a gép elé:

Ránézek a fekete, szíját évek óta nélkülöző gumírozott tapintású, hosszú-hosszú ideje egészen pontosan 1 óra 52 percet késő búvárkvarcórára (az állító gombja beragadt): 05:54. Remek! Még 8 óra sincs! Gyakorlottan nyúlok a TV hangerőszabályzó gombjához, és csavarom balra, ütközésig. Jobb megelőzni a bajt. Minimalizálva a zajforrások számát egyszerre nyúlok a képláda és a számítógép bekapcsoló gombja felé. Áldott legyen az evolúció/teremtés/ufónépség, hogy két kezünk van! Nagy levegő, és egyszerre BEKAPCS!

Egy pillanat múlva a már az agyamba égett kép fogad:

Még nem vettük meg a C64-et, az drága. Nem is láttam még olyat élőben, de minden játékcikket elolvastam, ami megjelent a CoV-ban. Egyszer majd olyanunk is lesz, istenuccse!

Addig is játszok a Commodore Plus4-gyel, hisz annyira a szívemhez nőtt!

A fiókot óvatosan kihúzom, és már tudom is, mivel fogom kezdeni a játékdélelőttöt! Előkeresem az ötös számú kazettát, amit még a helyi számítógépes klubban másoltunk át. Olyan jó, hogy ott játékok tucatjait kopírozhatom át magamnak, csak egy kazi kell, és máris jobbnál jobb játékok tulajdonosa lehetek! Remélem örökké így marad!

A kazettát a megfelelő számlálóálláshoz tekerem, Load után a magnófejet az apu készletéből csórt picike csavarhúzóval korrigálom, és máris örömmel nézem, hogy futnak a szép, színes párhuzamos csíkok a képernyőn a töltés alatt!

 Kész! Run!

Aah, a Treasure Island! Egyik kedvencem. Hangulatos címképernyővel fogad, csak kár, hogy a TV-t le kellett halkítani – oly fülbemászó kis dallama van! Azt hiszem, valami David Whittaker írta. Mintha már hallottam volna a nevét -  na de mindegy!

Célunk a játékban, hogy kalózként kincses szigeten megkeressük az elrejtett, arannyal teletömött ládát, majd immáron dúsgazdagon elhajózzunk a szigetről. Rajta hát („bárhogy bömböl, tombol, zúg a víz”)!

Space után, a játékot elkezdve hirtelen felemás kép tárul elénk: az egzotikus, változatos tájon (tényleg szép!) egy piros zászlóval megjelölt, kerítéssel körbevett pottyantós budi mellett találjuk hálósapkás hősünket, míg nem sokkal odébb egy lelkes kalózkolléga valószínűleg a közelgő betakarításra készülvén lengeti cséphadaróját rendíthetetlenül, fáradhatatlanul. Látszik a szemén, hogy még csak nem is sejti: egy végtelenített ciklusban éli monotonitástűrő életét, melynek csak a személyünk színre lépésével bekövetkező fájdalmas halál vethet véget. Nem megy már le többet sörözni a kocsmába a haverokkal, nem megy kincset rabolni, szüzeket erőszakolni, csigát gyűjteni. Nem, az ő sorsa a loop, a goto10, és az end.

Elindulván keleti irányba (van, aki úgy mondaná, jobbra) egy újabb örökmozgó-jelöltbe botlunk. Menjünk oda hozzá, kérdezzük meg, hogyan képzeli el a jövőjét 5 év múlva.

DE MI EZ??? Jajj, megdob szablyával! Meneküljünk! ... Hóha! Nicsak, a fegyver leesett a földre, és immár szabad préda! Vegyük csak fel! Ő persze farzsebből, vagy egyéb rejtett zugából előhúz egy újabb pengét, és szemét sem rebbentve folytatja azt, amiben igazán jó.

Erre azonban már jobban vigyáz, nem hajintja csak úgy utánunk.

Mivel mi bajvívni nem tudunk, viszont roppant ügyesen röppentjük el csípőből szablyánkat akár vízszintes, akár függőleges irányban, ne hezitáljunk, vadásszuk le ostoba ellenlábasunkat.

És íme, feltárult előttünk a játék igazi nehézsége: csak igen korlátozott számban áll rendelkezésünkre az előrehaladást egyedül kalózgyilokkal lehetővé tévő műszer, így jól meg kell gondolni, mikor kapjuk fel a földről az újra nem teremtődő kardot, és mikor csaljuk ki ellenfelünktől úgy, hogy az lehetőleg ne álljon belénk a nagy cselezés közben.

De (tudom, de-vel...) az sem mindegy, mely kalózokat likvidáljuk, mert igaz, hogy darabjáért 1% jutalom jár, de mit ér 1% egy lakatlan szigeten, ha a szabadulás kulcsa, a kiutat jelentő penge menthetetlenül belefúródott Kalóz Károlyba, akit olyannyira meglepett, hogy őt választottuk (értelmetlenül, mivel nem zárt el semmilyen ösvényt/kincset/kulcsot) hogy iziben dezintegrálja magát fegyverünkkel egyetemben.

Esőembert megszégyenítő memóriával (a térkép hihetetlen nagy és összetett) és a Villám Vili szobájában példaképként kiplakátolt reflexekkel megáldva azonban eljuthatunk a kincsesládáig!

Már itt is van!  Gazdagok vagyunk! Rengeteg pénz!

Tarkómon azonban hűvös fuvallatot érzek, a tenger zúgása megszűnik hallójáratomat simogatni tovább, a madaraknak is csiba van. Maga a horror elevenedik meg közvetlenül mellettem! A láda jogos tulajdonosa nem engedi csak úgy ki markából a kincset!  Hallottam már róla a klubban, ő Long John Silver, a könyörtelen kalóz, aki azonnal elveszi az életünket, amint utolér! Rögtön utánunk ered! Meneküljünk!

Rohanok, szaladok, arcomba csapódik a buja aljnövényzet. Nem hallok semmit, csak a saját szívdobogásomat, és Long John lelkembe a jég rianásaként hasító átkozódását! Görcsösen szorítom a joystickot, és próbálom felidézni a vitorláshoz vezető utat, de rengeteg a zsákutca!

Segítség! Egyre közelebbről hallom a rémet!

Ekkor jobbról újabb árny vetül rám!

-Itt balra! - hallom az evilági hangot. Torzult arccal nézek a hang irányába. Ismerős arc néz rám álmosan.

–Mindjárt ott vagy.

És tényleg. A bátyámnak igaza van.

Már érzem a tenger sós illatát, egyre puhább lábam alatt a homok, és már ismét hallom a vízrengeteg morajlását. Ott a hajó!

Maradék erőmet összeszedve, elmém utolsó tudatos parancsának engedelmeskedve elrugaszkodok a parttól! Tompán még érzem, ahogy a fedélzetre zuhanok. Tudom: megmenekültem.

...

- Még egyet játszol, és én ülök oda. – hallottam a valóságba visszarántó ukázt. A bátyám két szelet parizeres kenyérrel letelepedik a mellettem lévő székbe.

Mi is legyen, mi is legyen, zakatol az agyam.

A sokkot megemésztendő valami könnyed szórakozás kell.

Mi az egyik legkellemesebb dolog a világon? Hát a karácsony és az ajándékok! De főleg az ajándékok! Addig is megelőlegezem magamnak a kék holdjárót, amit Pistiéknél láttam (ők a gazdag barátaim, neki már van C64-e!). Az a legfantasztikusabb benne, hogy a kabin fölött levegő süvít felfelé, ügyesen lebegtetve egy kis habkönnyű labdát működés és haladás közben! Nagyon modern játék!

Betöltök egy játékot, amiben nem mást, mint a Mikulást alakítjuk, aki fáradhatatlanul gyűjti az ajándékokat (HOLDJÁRÓ, érted, Mikulás?!), nem törődve a rá váró ezernyi veszéllyel. Jöhez az ICICLE WORKS!

LOAD

PRESS PLAY ON TAPE

SEARCHING

FOUND ICICLE WORKS

LOADING

READY.

RUN

A kellemes zenétől rögtön jobb kedvem lesz, lassan elfelejtem Long John őrült emlékét.

Szpész, és indul a játék!

A télapó picit lefogyott az utóbbi években, ami nem is csoda, hisz szemmel láthatóan kóros kilóméterhiányban szenved, vagy csak a nagy estére készülődvén láthatjuk egész éves bemelegítése közben. Mindenesetre elég gebe.

Az ajándékok egy nagy vihar következtében darabokra hulltak, és szanaszét szóródtak a havas tájon. Meglepő azonban, hogy bár apró kis alkatrészekre hullottak, mégis mindegyik flottul be van csomagolva. Hiába, a karácsony varázsa...Összeszedve őket azonban csodálatos módon összeforrnak egy szép, új játékká. Uccu neki, a holdautóért!

Ahogy haladunk előre, megtapasztaljuk a télapóra váró nehézségeket. A már említett vihar nagyobb lehetett, mint először gondoltuk: egymás mellett él békésen a jegesmedve és a pingvin, bár korábban egy bolygónyi távolság volt köztük. Abban azonban rögtön egyet értettek, hogy a Mikulást fel kell falni. Barbárok!

Óvatosan kerülgetve őket kell tehát haladnunk, segítségül hívva az amúgy halálos, hatalmasra duzzadt hógolyókat. Ha óvatlanok vagyunk, fejünkre zuhanva agyonlapíthat, de ha ügyesen manőverezünk, és sikerül az egyik havas rémre ráejtenünk, sok-sok ajándékdoboz a jutalmunk, amelyeket felszedve a jobb alsó sarokban jól követhetően szépen összeáll az áhított meglepetés. Nyilván a természetes táplálék híján a celofánba csomagolt dobozok tűntek a legmegfelelőbb választásnak, hogy a felzabálásukkal a túléléshez szükséges energiát, tápanyagot és hőt kinyerjék maguknak. Na, ők azok, akik még ’a jég hátán is megélnek”. (Ha-ha!)

 Az állatvilágon felül az őrjöngő természettel is meg kell küzdenünk: Forró föld alatti forrásokat szabadíthatunk a tájra, ha óvatlanul elmozdítjuk a jeges záróréteget. Ekkor megállíthatatlan hömpölygésbe kezd, áthatolhatatlan akadályt képezve. Egyetlen megoldás – erre is – a szuperhógolyó, mely ismét befagyasztja a áramlatot.

A pályák (melyekből 16 db van, és más-más ajándékot rejtenek) egyre rafináltabbak, egyre megfontoltabban kell haladnunk, máskülönben a világ gyermekeire örök szomorúság és örök reménytelenség vár. A tét tehát nagy.

Ha valami csoda folytán mégis sikerül megszerezni az összes ajándékot, a szórakozás nem ér véget. Hihetetlen, de kis hazánk egy lelkes plus4 rajongója elkészített egy pályaszerkesztőt az Icicle Works-höz, mellyel tetszőleges pályát tervezhetünk kis pajtásainknak.

...

- Na, háromszor meghaltál, most már én jövök! – morog a bátyám. Szomorúan még látom a rázúduló hógolyótól felrobbanó mikulást.

Anyu is benyit: - Fiam, te még fel sem öltöztél? És be sem ágyaztál?! Mire vársz, iparkodj!

Felállok a gép mellől, még benyomva a fehér reset gombot. 11 óra 30. Hogy elment az idő! Lassan ebéd. Éhes is vagyok, reggelizni elfelejtettem. De hisz úgysem találtam volna ínyemre valót sem a lakatlan szigeten, sem az északi sarkon. Jó is lesz a töltött káposzta, amit anyuék csinálnak. Megyek még ki a konyhába, hátha maradt egy kis káposztalevél elrágcsálni, Nyuszi Pista módra!

Crippler