Aki fiatalabb annál, hogy ismerhesse a C-64-et, az nem is tudhatja, hogy ez a masina nem csupán eszköz a játékhoz, hanem messze túl is mutat azon, ugyanis egy egész korszaknak, életünk egy kisebb szeletének a szimbóluma, mely a felhőtlen gyerekkorra és a gyermeki lét egyszerűségére emlékeztet (legalábbis engem), illetve segítségével, emlékének megőrzésével biztosak lehetünk benne, hogy sosem felejtjük el, honnan is jöttünk. Aki nem ismeri a késői nyolcvanas, korai kilencvenes évek elejét, annak kissé talán homályos lehet a dolog, aki pedig igen, az úgy érezheti magát, mint Nagy Bandó örökbecsű monológjában a negyvenhetesek (Hanyas vagy? Negyvenhetes? Akkor mi fél szavakból is megértjük egymást). 

A C-64 idejében még nem lehetett ám csak úgy vásárolgatni, meg külföldre utazgatni, nem lapult mindenkinek a zsebében egyszerre akár több mobiltelefon is. Ha meg akartad tudni, hogy az ismerősöd otthon van-e, akkor kénytelen voltál bringára pattanni és elkarikázni hozzá. Amennyiben szerencséd volt, otthon volt, ha csak félig voltál mázlista, akkor otthon volt, de éppen indult a szüleivel valahová, ha pedig pechre futottál, akkor vagy nem volt otthon senki, vagy csak az apja, aki közölte, hogy a gyerek csak este jön haza.

Telefon csak minden ötvenedik családban volt, sőt, régebben még az is ki volt táblázva, hogy melyik házból tudsz távbeszélni, és mindenki ide ment, ha telefonos dolga akadt. Akkoriban egy gömb fagyi kábé 5 forint lehetett (de emlékszem még a két forintosra is), egy kifli talán hetven fillérbe ha került, a tévék pedig képátlótól függőn 10 és 50 kiló között mozogtak (mármint súlyra), illetve időnként felrobbantak, vagy leégtek. Az azonban biztos, hogy nem kellett tévé vásárláskor azon morfondírozni, hogy mit vegyen az ember, hiszen csak Junoszty és Videoton volt a palettán, esetleg az okozhatott gondot, hogy Videoton Color Star, vagy Super Color kerüljön a szobába.

Ezek a dolgok azért érdekesek, mert a magam 33,5 évével nem nevezném magam öregnek, de tény, hogy az elmúlt bő húsz évben nagyot változott a világ és talán pont ezért jó érzés visszagondolni azokra az időkre, melyek együtt teltek a derék Commodore-ral. Én még voltam úttörő, a 4013-as Braun Éva úttörőcsapat tagjaként tisztelegtem a mozgalom zászlajának, és az osztályfőnököm cikk-cakk ollóval akarta levágni a hajam, amikor az egyik osztálytársam anyukája megcsinálta „depesmódosra”. Az iskolába nem mehettem biciklivel, mert nem laktam elég messze, pedig gyönyörű, metálkék táltos paripám, mely a dicső Szovjetunió keresztségében a Turiszt nevet nyerte el, csak arra várt, hogy nyergébe pattanva őrült módon tekerjem, míg szét nem esik. Erre általában nem kellett túl sokat várni, de mivel Skolnyik típusú gyerekbicajon nevelkedtem, így nem volt számomra meglepetés, amikor 8 kilométerről kellett a bringát hazatolni.

Szóval első találkozásom a C-64-gyel 10 éves koromban, tehát valamikor 1987 környékén lehetett, amikor Édesapám kollégája vett a gyerekeinek egyet. Egyszerűen lenyűgözött a technika, nem tudtam vele betelni, elalvás előtt hosszan ábrándoztam arról, hogy milyen lenne, ha nekünk is lenne egy. Aztán egy másik kolléga is vett egyet, unokatesóméknál felbukkant egy C-16, amivel így egy kicsit már többet tudtam játszani és a bájtokba foglalt virtualitás ekkor ejtette örökre csapdába gyermeki lelkemet.

Szerencsémre Apám sem volt érzéketlen a játékok iránt, így idővel benne is megérlelődött a gondolat, hogy kellene venni egy ilyen nagyszerű masinát. Egyrészt neki is tetszett, másrészt akkoriban hétvégén is dolgozott (maszekolt), így én, mint elvált szülők testvértelen gyereke, egyedül voltam otthon ezeken a napokon, főztem, mostam, takarítottam, és persze mindenfélét játszogattam, valódi játékokkal. Ezért aztán azt gondolta, hogy biztosan jól le tudnám magam foglalni egy ilyen géppel és egyáltalán nem tévedett.

Csakhogy – mint korábban is említettem – ez a nyolcvanas évek Magyarországában nem volt ennyire egyszerű. Mert ha lehetett is kapni, egyáltalán nem reális áron, Ausztriában például sokkal olcsóbb volt minden elektronikai termék, mint itthon. De aztán jött a rendszerváltás, a határok kinyíltak, a berlini fal leomlott, a szovjet katonák végleg (remélhetőleg) visszatértek hazájukba, és 1989. november hetedikén a fél országgal együtt Apám és én is elindultunk nyugatra, fejünk felett a Commodore tulajdonossá válás lehetőségének fényes glóriájával.

Akkor, azon a napon Bécs ismét magyar kézben volt, a Mariahilfer strasse boltjaiban csak magyar szót lehetett hallani és délután kettőre minden elektronikai bolt polcai olyan üresen tátongtak, mint Kiszel Tünde rajongói padsorai egy szellemi vetélkedőn. Sajnos pontosan már nem emlékszem miért, de mi valami oknál fogva elszarakodtuk az időt és nem találtunk olyan boltot, ahol maradt volna C-64.

Kezdtem pánikba esni, 12 éves fejjel, oly sok álmodozás után a lehetőség beteljesülésének kapujában piciny gyermeki elmém nem tudta befogadni, hogy akár az is megtörténhet, hogy üres kézzel megyünk haza. Talán még egy kövér könnycsepp is kibuggyanhatott szemem sarkából, de az isteni gondviselés végül egy kapualjba vezérelt, ahol talán Bécs utolsó hatvannégyesére bukkantunk, amit gyorsan meg is vettünk.

Mellé még kaptam egy kvarcjátékot is, aminek piros színe volt és egy futurisztikus repülőt formázott, de ettől függetlenül egy versenyautós játék mocorgott a kvarc kijelzőn. Immáron nem érdekelt semmi más, büszkén, mint áldozatát elejtő vadász, vonultunk fel a DÉLÉP vállalati Ikaruszára (ezzel mentünk ugyanis), ahol minden pittyegett, meg csilingelt, a csomagtartó rogyásig volt pakolva műszaki cikkekkel, a zsebrádiótól kezdve a videón át a számítógépig. Hazafelé az autópályán buszunk mellett Gorenje hűtőkkel felmálházott Wartburgok és Kispolszkik húztak el, némelyiknek szinte az aszfaltot súrolta a kipufogója, úgy tele volt tömve. Ennek oka többek között az volt, hogy fejenként meghatározott valutát lehetett csak kivinni, így akik autóval mentek, bepakoltál még a süket nagymamát is, csakhogy azt lehessen mondani, hogy az a 100 schilling a nagyié, aki hallókészüléket szeretne venni.

Egyszóval megvolt a technika, gyönyörű, világosszürke műanyag házzal, magnóval és adapterrel, valamint két, fekete Quickshoot joystick-kal. Otthon szépen kicsomagoltuk, útmutató alapján összeraktuk, Fater egyik kollégája pedig adott kölcsön egy eredeti (!) játékot, ami a Trooper Truck névre hallgatott. Mellékelt egy kis papíron használati utasítást is, mármint a játék betöltésére vonatkozóan, de aznap már nem tudtunk játszani, mert az egyik lépésnél meg kellett volna nyomni a „Space” billentyűt, de fogalmunk sem volt, hogy melyik lehet az. Tudom, most elég sokan röhögnek, de nem szabad elfelejteni azt, hogy 1989-et írunk, amikor a legtöbb irodában még írógépeket csépeltek, és ha valahol volt egyáltalán egy bazi nagy, billenőkapcsolós PC, akkor azt hét lakatra zárva őrizték. Mivel telefonunk nem volt (és a derék kollégának sem), így kénytelenek voltunk egy napot várni, míg fény nem derült a titokzatos „Space” billentyű rejtélyére. Innentől kezdve aztán már ment minden a maga útján.

Szereztünk egy egész kazettát, tele jobbnál jobb játékoknál (The last ninja, ACE, ACE II, Great American, Bruce Lee), a joystick-ok is szépen fogytak, egy-két állandó barátommal nagyon sokat játszottunk.

Aztán eljött az idő, mikor a játékok már kezdtek unalmassá válni, meg egyébként is, az ember mindig próbálja keresni populációjának azon egyedit, melyekkel sorsközösséget tud vállalni. A C-64 tulajdonost leginkább arról lehetett megismerni, hogy táskájában ott lapult egy négyzetrácsos, vagy vonalas füzet, melybe a kazettákon lévő játékokhoz tartozó számlálóállások tartoztak. Ha ilyet láttam, már csaptam is le rá, és idővel 10-12 adathordozóra rúgó készletem lett. Találkoztam többek között Gyurival, akinek a szobája úgy nézett ki, mint amilyennek a C-64 tulaj elképzeli a mennyeknek országát. Mindenfelé TDK, Samsung, Polimer, Sony, BASF kazetták, 60 és 90 percesek, krómozottak és normálak, vegyesen. Mondanom sem kell, hogy Gyuri nagyon jó barátom lett, és nyilvánvaló testi furcsaságai ellenére még az utcán is képes voltam vele mutatkozni, mert a játékért mindent.

Ekkoriban tanultam meg hatvanas szöggel fejállást változtatni, csináltam resetet, melyet kétezer forintba került rendben hozni (akkoriban egy komplett gép volt 13-15.000 körül), illetve folyamatosan ácsingóztam egy floppy meghajtó iránt, de ebből nem lett semmi, és végül, de nem utolsó sorban, szépen felcseperedtem 18 éves fiatalemberré, aki elkezdett a PC-k iránt érdeklődni. A C64 sorsa pedig 1996 februárja környékén pecsételődött meg, amikor egy fagyos hétköznapi éjszakán az ACA-768 rendszámú, négyütemű Trabantunkba beraktunk egy 486 DX4-100 típusú PC-t, melyben volt 8 MB memória, egy fél megás videokártya, 500 megás vinyó, 4x sebességű CD-ROM, valamint egy Sound Blaster 16 hangkártya. Mellé egy 14 collos monitor és a hangképzéshez egy Sony hangfalpár került, a Commodore 64 pedig helyet foglalt a polcon, majd később becsomagolva a ruhásszekrény alján, minden egyéb tartozékával egyetemben.

Szóval ez a gép nem csak egy egyszerű használati tárgy, hanem gyermekkorom meghatározó élménye is, egy érzés, egyfajta hangulat. Még ma is hibátlanul tudom magam elé idézni, amint téli reggeleken felébredek, odakint nagy pelyhekben hull a hó, a cserépkályha kellemes meleget áraszt, én pedig türelmetlen mozdulatokkal rakom össze a szerkezetet, fejemben sorra véve, hogy a játékok miként fogják aznap követni egymást. Amíg az egyik tölt, addig egy másik kazettát tollal pörgetek vissza az elejére, vagy éppen a Herczeg Csabitól kapott CoV-okat lapozgatom. Bizony nem más ez, mint egy nagyszerű korszak tárgyiasult emléke, melyet sosem fogok/fogunk elfelejteni.