Kutakodni kezdtem elmémben, ott motoszkál-e valahol e mágikus szernek bármiféle emléke is, de egy bizonyos kornál akarva-akaratlanul mindig leragadtam.
- S melyik ez a kor? - kérdezhetik a kevésbé tapasztalt olvasók. Hát nem más, mint pulyakorom bitektől megdelejezett, végtelen nyugalmat és boldogságot (nomeg egy kis cézium-137-et) sugárzó időszaka.

Volt egy játék, mely különösen kedves volt szívemnek. Szerettem, mert hamar betöltött (csak néhány fordulat volt kazettás egységben, mely idő pont elég volt arra, hogy kiszaladjak a konyhába egy műanyag üveges Limo gyümölcsízű pezsgőporért), és azonnali, akkoriban igen magas fokú élvezeti faktorral bírt.

Mai emlékömlengésünk tárgya nem más, mint az 1983-as RALLY SPEEDWAY!
Eredetileg Atari-ra jelent meg (mégpedig a 8-bites változatára), s egy John Anderson nevű remek fickó kódolta. Bizonyára büszke volt pixelgyermekére, hisz a saját nevét adományozta neki: így volt a játék teljes neve: John Anderson's Rally Speedway.  Egy apró érdekesség, hogy a programot  - az ellentmondás apró csíráját fejünkben elültetve - az Adventure International adta ki. Hiába, a “kalandjátékok halottak” maszlag nem mai eredetű, így már akkoriban is megijedtek egyesek, hogy ebből bizony nem lehet megélni, és inkább a jóval populárisabb (mint pl. a mostani autóversenyes csoda) produktumokat preferálták.

1990. Csodálatos év volt ez! Azon túl, hogy 11 éves lettem, más érdekes dolog is történt ám a nagyvilágban. Játékos lelkületű mivoltunkból kifolyólag szorítkozzunk most csak a videojátékok sokszínű burjánzására, nem elszakadva a megkerülhetetlen Commodore vonaltól.

Az Amiga (a C64 azóta méltatlanul mellékágra küldött utódja) egyre inkább erőre kapott, a játékok egyre szebbek, nagyobbak lettek, hatalmas sprite-ok lepték el a képernyőt millió színben pompázva. Ez jókora löketet adott az akkorra már csaknem 10 éves C64-re fejlesztőknek: - Mi is ki tudunk ám hozni hasonlót 1,023Mhz-en is!

És belekezdtek a commie határait feszegető kódrengeteg betáplálásába, remélve, hogy bírni fogja a kis masina a fejükben már összeállt színes-szagos produktumot.

Egyike volt ezeknek a fejlesztőknek az Apex Computer Productions. A hangzatos név mögött (gyakorlatilag az akkori szokásoknak megfelelően) mindössze két ember állt: John (a kóder) és Stewe Rowlands (grafikus, zenész) testvérpár.

Elhatározták, hogy most aztán megmutatják, hogyan kell jó játékot írni C64-re!

És megmutatták.

Aki fiatalabb annál, hogy ismerhesse a C-64-et, az nem is tudhatja, hogy ez a masina nem csupán eszköz a játékhoz, hanem messze túl is mutat azon, ugyanis egy egész korszaknak, életünk egy kisebb szeletének a szimbóluma, mely a felhőtlen gyerekkorra és a gyermeki lét egyszerűségére emlékeztet (legalábbis engem), illetve segítségével, emlékének megőrzésével biztosak lehetünk benne, hogy sosem felejtjük el, honnan is jöttünk. Aki nem ismeri a késői nyolcvanas, korai kilencvenes évek elejét, annak kissé talán homályos lehet a dolog, aki pedig igen, az úgy érezheti magát, mint Nagy Bandó örökbecsű monológjában a negyvenhetesek (Hanyas vagy? Negyvenhetes? Akkor mi fél szavakból is megértjük egymást). 

Izgatottan hagyom ott az egyetlen életképes szobanövényünket, s máris a tengernyi kazetta között kutakodok. Téli szünet van, végre nem csak hétvégén lehet délelőtt játszani! A család sürög-forog, készülődik a szilveszterre. Anyuék a konyhában, bátyám nemrég ment át Potykáékhoz egy 90 perces Polimerrel, hogy legyenek új játékok a szünet alatt. Egy darabig biztos el lesznek. Amíg meg nem jön, jók lesznek ezek, amiket még a klubban másoltunk fel nagy serényen.

Lássuk csak! Hohó, már meg is van! Mi is illene ehhez a szép, hideg téli délelőtthöz jobban,

mint a ウインターゲームズ! (Japánon kívül WINTER GAMES néven jött ki.)

De mielőtt a lelkesedés heve pillanatok alatt kihűlne a fenti nem túl baráti hőfok és a oktondi döntésünk felismerése nyomán a tarkónkon végigfutó hideg folyományként, álljunk meg egy szóra percre.
Merengjünk el egy kicsit önnön létünkön, céljainkon, a kvazárok mindennapjain, és a textil univerzumpiaci árán.

Egyesek (és természetesen a kettesek is, elnézést, Hölgyek) joggal tehetik fel a kérdést: mégis, mi történt? Merre kódorogtam? Elmondom én azt szépen, sorjában, ahogy az van.

Mikor is írtam utoljára? Talán 2 hónapja.

- Hűű, az rengeteg idő! – hallom a háttérben a halk, méltatlankodó hangokat.

 Rengeteg idő a 2 hónap, valóban. Ebben a MAI ROHANÓ VILÁGBAN mindenképp.

 Na de nem volt ez mindig így!

És ezután a mondat után mindig el kell képzelni, hogy a kép lassan hullámozni és homályosodni kezd halk, rejtélyes lantdallamok kíséretében, majd a fókusz visszatértével már egy egészen más helyen, de ami még fontosabb: más időben találjuk magunkat!

Az éj leple alatt érkeztem a raktárnak álcázott komplexumhoz hű társam, a vidám, sárga, és mindössze 1 méter  hosszú felfújható gumicsónak segítségével. Máig nem értem, hogy bír el, de mesterem azt tanította, hogy ne keressem az ilyen sötét titkok rejtélyét. Csend van, ameddig a szem ellát. Fekete sztreccsnadrágom zsebéből előveszem a shurikent, mert tudom, martalócok százai várnak rám odabent (és mert már nagyon szúr). Zúg a szél, tajtékzó habokat vetve a stég cölöpjeihez. Telihold van, ilyenkor látásom, mint a sasé! Nagy levegőt veszek, és elindulok.

2010. október 9-10 között ad otthont a szegedi RHZ Rendezvényház az

I. Szegedi Retró Számítógép és Videojáték Kiállításnak!

Ajánlom azoknak, akik nem értik, miről is hadoválok itt össze-vissza kéthétről-kéthétre, mert így legalább belekóstolhatnak abba, hogyan is indult el hazánkban ez az egész számítógép-mizéria, és azoknak is, akikben a SID chip prüntyögése cunami méretű nosztalgiahullámot indít el!

Íme a rendezvényre csábító plakát:

Bővebb információ:

http://retrocomputer.uw.hu/

Reméljük, egy szép, hosszú életű sorozat indul el ezzel, és még sok éven át csodálhatjuk eme remek masinákat (nyugi, 10 év múlva a Te mostani géped is már ki lesz állítva)!

Crippler

Magam mellé készítek 3-4 Kockás magazint, és míg a bátyám az autofire sebességével írtja az ellenfeleit, én szép csendben fellapozom Pif és Herkules dialógusról dialógusra ismert, mégis soha meg nem unható képsorait.

De csitt! Mit hallok?

1-2 óra múltán füttyszó hallik be kis szobánkba. Kinézek.

 - Helló! Tesód? – kérdezi Potyka, bátyám osztálytársa, hóna alatt a kissé megviselt, de funkcióját 100%-ig ellátó gördeszkájával.

 - Szólok neki! – válaszoltam, és már tudtam, hogy enyém a délután is! Milyen csudálatos nap ez!

Halkan, egy fekete-öves ninját is megszégyenítő, az előző este a Deltában látott sivatagi kígyó forró homokban produkált mozgását imitáló mozdulattal máris kint termek a paplan alól az ízléses, „Samira” mintás velúr szőnyegen. Kiválóan tompítja az amúgy is halk huppanásomat.

Csendesnek is kell lennem, mert már hallom a konyhában anyuékat beszélgetni; ha meghallják, hogy fent vagyok, bejönnek köszönni, és akkor a bátyám is felébred. Ekkor pedig oda a szabad géphasználati jogomnak. Inkább az éhezés!